„Jócskán eltelt már egy év. Túl voltam sok önismereti körön, kineziológuson, mentális gyakorlatokon, felismeréseken, megértéseken. Mégsem jött el a feloldozás.
Nem tudtam elmenni a közös helyek, a gondolatok, az emlékek mellett anélkül, hogy ne éreztem volna azt a mély, szívet darabokra morzsoló fájdalmat, a gyászt és az elengedés lehetetlennek tűnő kihívását. Nem akartam felejteni, csak megnyugodni.
Spirituális ember vagyok, hiszem, hogy van élet a testi léten túl, tudok és érzek dolgokat, amiket talán más nem, és mégis marcangolt, mélyembe vágott nap mint nap. Élesen jöttek a képek az utolsó évekről, a szenvedéséről, a hihetetlen erejéről, hallottam a nevetését, a tanácsait, és láttam a helyeken, ahol együtt voltunk. Lehúzott az örvény a mélybe, és nem eresztett.
Tudtam, hogy neki ez jó, és tudtam, hogy bevégezte a földi küldetését. Ezért hálás is voltam. De mégis iszonyú fájdalmat éreztem, sötétséget, hideget, magányt. Hallgattam az agyamban újra és újra a felzendülő miérteket. Sokáig marcangoltam magam, hogy nem lehetek ennyire önző. Ő választott ki kettőnket, a családján túl, hogy kísérjük az útján, a barátját és engem. Tudta, hogy bírni fogjuk, együtt vele az úton. Majdnem 3 év volt, erős volt, mint mindig. Nem tudtam szabadulni a mondatától: „Engedjetek el.” Ott zengett a hang a fejemben, a kép a szemeim előtt nap mint nap. Patakokban folytak a könnyeim, nekem, aki szinte soha nem sírok.
Mikor megtörtént, már nem kellett „erősnek” lenni, összeomlottam. Nagyon. Én, az erős nő, aki mindig mindent megold, ott voltam az emlékekkel, a terápiákkal és azzal az elmondhatatlan hiánnyal, fájdalommal és szomorúsággal. Patakokban folytak a könnyeim, mikor senki sem látta, nekem, aki szinte soha nem sírok. Ha magam alatt voltam, mindig ő segített, őszintén, szeretettel, és most, most ki segít? Magamra maradtam. Bezuhantam. Hideg volt és sötét.
Aztán az angyalok, az égiek, a sors, vagy nevezzük bárminek, elém sodort egy posztot, egy kedves régi ismerősöm posztját. Andi volt az. Szakrális halálkísérés. Fogalmam sem volt, mi az. Nagyon féltem, hogy a megnyugodni kezdő lelkem sebei most majd újra feltépődnek, és az egy évnyi terápia most majd újrakezdheti összekaparni a szívem darabkáit az univerzum végtelen tengeréből. De Andi elmesélte, mi ez, hogyan működik, mi fog történni, és belevágtam, belevágtunk. Fogta a kezem, kedvessége és szeretete kísért az úton. Mindenre figyelmeztetett, hangjában nyugalmat leltem. Végigkísért az úton, és a végső kapunál olyan felismerések, válaszok, ha úgy tetszik, szinkronicitások egész garmada ért, hogy a kétkedő hitetlensége is beleremeg.
Ott, akkor, azon a napon, a kelták szent ünnepén, az újjászületés napján az én lelkem is újjá tudott születni. Megnyugodtam. Kikeveredtem az örvényből, és ma már nem fáj az emlékezés. Nem, nem csak a jó dolgokra emlékszem, és nem, nem felejtettem el, sőt. Csak egyszerűen érzem, hogy ez így van jól.
Tudom, hogy neki is így jó, hogy nem lát szenvedni. Hálával és megnyugvással gondolok minden közös pillanatra. Mosolygok, ha eszembe jutnak az emlékek. Azóta több hónap telt el, és nem tért vissza az a szörnyű érzés. Egyszerűen csak emlékezem… csak úgy, tiszta szeretettel.
Andi és anyukája valami olyan dolgot alkottak együtt, amit nem lehet szavakkal leírni. Csodás az a segítség, őszinte szeretet, biztonság, amit kaptam az útra. Örökké hálás leszek. Nagyon köszönöm! Tudom, hogy sokaknak fog még ez a történet segíteni, és tudom, hogy Andi csodás munkája is nagyon sok ember lelki békéjét hozza majd el.
Ne tartsatok az úttól, csodálatos utazás. Andi pedig végig fogja a kezeteket, nem lesztek egyedül!
Maradok örök hálával, Kornélia.”